Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénről: „Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlő s a végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendő szennyéből szinte sorsszerűen emelkedik ki két heroikus férfihomlok; kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bűne, a Mohács után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna, dulakodna előttünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak Imre alakja. Hős, aki nem hősnek, csak erős, boldog férfinak született, de a kor üllőjén addig kalapálja, addig veri őt az élet, míg egyszerre ő a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az idők mocskából emelkedik ez a regény a mártírium időtlen szépsége felé.”